Villámcsapás

Hittem én, kemény vagyok,
Kőszikla, a szirt fokán,
Hiába ütnek csákányhegyek,
Csak szilánkok pattannak sután.

Ellenállok minden seregnek,
S zúghat szél, verhet eső akár,
Nem üt sebet semmi rajtam,
Hiába a kegyetlen napsugár.

Pici repedések mélyén,
Eső gyűlt, lassan csendesen,
Várt, csak várt az alkalomra,
Mi kárt okozhat lelkemen.

Árnyat adó, hűs lombú tölgy
Egy éjjel sebet kapott,
Villám csapott a karcsú törzsbe,
Ki, mint haldokló madár, bukott.

Csak egy piciny, apró szálka,
Ennyi, mi messzi szállt,
De eltalálta a mély repedést,
Hol sok kis cseppre talált.

Lelkem mélyén nincs már hely
A szálka gerendává dagadt,
S mit nem bírt a csákány éle,
Az mind a szálkára maradt.

Szakadékká nőtt a repedés,
Az éles törés zajosan szaladt,
Hiába tartottam volna össze,
Lelkem darabjaira hasadt.

Most itt heverek, itt a földön,
A nap égette puszta szírt alatt,
Lelkem porrá morzsolódott,
S borítja az aszott lombokat.