- Elmondod mi történt?- kérdezte a férfi, miközben a nőt figyelte a szeme sarkából.
- Miért? Történt valami?
A nő megfordult az ágyban, háttal a férfinak, s maga alá gyűrte a kispárnát. Ó, mennyire gyűlölte ezt. Talán még el is hitte volna régebben, hogy érdekli a férfit a válasz, de már nem voltak illúziói.
- Tudom, hogy igen- folytatta a férfi.- Csak nem beszélsz. Beszéljük meg. Meg tudjuk még?
A férfi idegesen nézte a nő hátát. Érezte, hogy most valami olyasmivel találta magát szembe, amivel nem fog tudni megbirkózni. Soha nem érezte szükségét annak, hogy túl sokat beszéljenek, éltek egymás mellett, csendesen, eseménytelenül. De most történt valami. Valami, ami idegenné tette számára a nőt. Nem csak a szavait, a gesztusait, a gondolatait… Már a testét sem ismerte. Változott, mint a nő maga. Félt. Félt, mert az az érzése volt, hogy most valami olyasmit fog hallani, ami felborítja az eddigi életét.
A nő visszafordult, s a férfira nézett. Nem dühösen, nem, azt nem lehet mondani. Valami kíváncsiságféle látszott a szemében. Mint amikor egy vadidegen megszólítja az utcán.
- Még? Mire gondolsz?- felült az ágyban, és a takaróját maga elé tekerte. – Még?
- Igen. Még. Mert tudom, hogy történik valami, és ez nem tetszik nekem, de nem tudom, hogy meg tudjuk-e még beszélni, vagy ez a valami végérvényesen túlhaladt már rajtunk. Annyira, hogy már nem tudunk beszélni róla. Annyira, hogy téged beszippantott. Teljesen. Elvesztél? Vagy még itt vagy?
A nő idegesen gyűrögette a takarója csücskét. Kilóg egy cérna. Nevetséges. Pont most kell neki ezt a cérnaszálat észrevenni. Idegesítette. Idegesítette a férfi kérdése. Tudta a választ, persze, hogy tudta, de nem merte kimondani. Nem volt hozzá bátorsága.
- Itt vagyok. Láthatod. Hogy vesztem volna el?- könnyek gyűltek a szemében. Pontosan érezte, hogy elveszett, rég elveszett, de a látszatot tartotta. Mindenáron. Inkább hazudott, még magának is, csak ne bántson másokat. Álca- lét. Igen. De jó szó rá. Álca- lét.
A férfi dühösen maga felé fordította a nőt. Ahogy elkapta a csuklóját, meglepődve tapasztalta, teljesen átéri, szinte döfte markát a csont. Alaposabban megnézte a nőt. A kulcs-csontja majdnem átszúrta a halvány bőrt, a hátán kivehető volt az összes csigolya, a karja olyan vékony volt, mint egy gyereké. Dühe azonnal elszállt, kétségbeesés váltotta fel azt.
- Mi van veled?- vékonyodott el a hangja. – De hát mi a baj?
Látta a nő szemében a gyűlő könnycseppeket, ahogy pillája szélén rezegnek egy kicsit, majd hallható koppanással estek a takaróra.
A nő idegesen törölgetni kezdte a szemét. Nem akarta, hogy a férfi így lássa. Nem akarta, hogy a gyengeségét lássa. Erős akart lenni. Erős, mert tovább kell élnie az életét. Az erő nem ahhoz kell, hogy változtassunk az életünkön, hanem, hogy tovább éljük azt. Ugyanúgy. Ahogy eddig. Mert van, hogy nem lehet mit tenni. Nem lehet változtatni.
- Azt hiszem semmi. Biztos csak a tavasz. Tudod… érzékeny vagyok rá.
- Szeretném, ha elmondanád. Érzem, hogy nem ez az igazság.
Igazság. Persze. Az fontos. Az igazság. De az vajon kinek az igazsága?
- Nincs semmi más. Tényleg- mit is mondhatna mást. Talán, hogy már nincs itt? Hogy igaza van a férfinak?
Lassan visszafeküdt a párnára. A férfi felé fordult, s tétován megérintette az arcát. Meg akarta simítani, de érezte, hogy a nő idegesen megrándul. Persze. Elfelejtette. Nem szereti, ha hozzáérnek. Lassan visszahúzta a kezét. Nem baj. Legalább itt van.
A nő meredten bámulta a plafont, majd szemei lassan lecsukódtak. Nem baj. Álmában legalább máshol van.