Emlékvirágok
Emlékszem. Igen.
Emlékszem arra a napra, amikor elhatároztam, szeretnélek. Nem tudtam, mit vállalok, csak azt éreztem, ez mindennél erősebb. Kellettél. Ösztönösen vágytam Rád. Akartalak.
Emlékszem arra is, mikor megtudtam, tényleg vagy. Már vagy nekem. Furcsa érzés, hisz felelősséget kell vállalnom érted, most már nem csak én vagyok, mostantól mindig lesz valaki, aki fontosabb mindennél.
Emlékszem arra is, mennyire féltem attól, milyen lesz, ha tényleg itt leszel. Amikor már a karomban foglak tartani, amikor már én alakítom sorsodat, én formálom jellemedet, tőlem függ a boldogságod, az életed.
Emlékszem az első pillantásodra, mikor hatalmas szemeiddel rám néztél, amikor már láttál is engem. Az első igazi, nekem szóló mosolyra kis szád szegletében. Arra a földöntúli boldogságra, mikor kis pisze nózidat a nyakamba fúrva aludtál békésen a karomban. Mikor puha kis tested magamhoz szorítottam, s kis szíved dobogása felvette az enyém ritmusát. Mikor csöpp kis ujjacskáddal óvatosan fedezted fel arcomat, bejárva minden szegletét, s mikor ismerős domborulatokat találtál, megnyugodva simultál hozzám.
Emlékszem az első, bizonytalan, tétova lépésekre, amit botladozva tettél, karjaim biztonságától elszakadva. Amikor megértettem: ez csak egy lépés, de az első, ami önállóságodhoz vezet.
Emlékszem azokra a pillanatokra is, amikor rácsodálkoztál a világ nagyságára. Amikor minden hatalmas, érdekes, izgalmas játéknak tűnk, s Te szinte elvesztél a csodák tengerében. Mindent egyszerre akartál, mindent azonnal, s bámulatos értelemmel igazodtál el az új felfedezések között. Megnyílt a tér, várt rád rengeteg ismeretlen felfedezés, s ebben a világban nekem kellett irányítanom óvatos lépteidet.
Emlékszem mennyire fájt, mikor más is vigyázott már Rád. Fájt neked is, de ez az élet rendje. Drága arcocskádon patakokban folytak a könnyek, s én pont úgy zokogtam egy eldugott sarokban.
Emlékszem, mennyire hamar beilleszkedtél, megszeretted a többieket, mennyire csodáltam már akkor hihetetlen fegyelmedet. Én kényszeríttettem ezt Rád, tudom, de ahhoz, hogy túléld ezt a világot, ilyenné kellett neveljelek.
Emlékszem, mekkora büszkeséget éreztem, mikor mindenki előtt lépkedtél az emelvény felé, mert te voltál a legjobb, mert véghezvitted mindazt, amire más nem volt képes, mert az akaratod, a kitartásod mindenki fölé tud emelni mindenkor. Hihetetlen képességeid képes vagy megzabolázni, irányítani, álmaid elérésére használni. Fel sem merül benned, mást is tehetnél, mint jót, mert nincs számodra más út.
Emlékszem az első kis titokra, amit pirosló arcocskáddal suttogtál a fülembe, s csak az enyémbe, senki meg ne tudja azt, s mekkora fájdalom érződött akkor piciny kis szívedben. Akár az enyémben, hisz akkor már tudtam, elkezdődött. Elkezdődött az, ami majd egyszer távol visz tőlem, nem messzire, csak el picit, mert már neked is, más kell legyen a fontosabb. Tudom, hogy érzed, mekkora kaland az élet, mekkora felelősség is, s Te majd így éled, érzem.
Talán, jól csináltam. Talán, lehetett volna jobban, ezt majd az idő dönti el. Egyet tudok, soha, semmi nem volt Nálad fontosabb. A Te boldogságod, az én boldogságom, s ha majd nagyon öreg leszek, a Te boldog emlékeidtől én is boldog leszek.
|
|