Hosszú álom-6

Felejthetetlen napok következtek, Barbi úgy érezte, mintha lebegne a föld felett a hatalmas boldogságtól. Nem mert belegondolni a jövőbe, nem mert egy napnál tovább álmodni, mindig csak a következő órák lebegtek a szeme előtt. Egyre nehezebben szakadt el Tamástól, egyre nehezebben engedte el a férfi is őt. Tudták, ezt így sokáig nem lehet folytatni, nem lehet állandóan hazugságban élni, hisz amit éreztek egymás iránt, az sokkal tisztább és fontosabb, mintsem aprópénzre lehessen váltani.
Tamás óvatosan kérdezgette a lányt, nem tudná-e vele elképzelni a jövőt, nem adhatna- e esetleg egy esélyt ennek a fantasztikus sorsnak, ami ennyi hosszú év után visszavezette hozzá. Barbara már régen döntött, már rég tudta, a házassága nem működik annyira, hogy legyen ereje Tamásnak nemet mondani. Szerette a férfit, amióta csak ismerte, s hiába volt gyerekszerelem, úgy élt benne, mintha csak tegnap történt volna. Nem tud róla lemondani, és nem is akar. De ott a másik oldal. Ott a férje, akire nem tud egyetlen rossz szót sem mondani, csak annyit, hogy soha nem szerette ennyire, és ott a kislánya, akinek felborítja az életét. És hiába nem akar majd fájdalmat okozni senkinek, sajnos fog, mert egy válás, egy család szétbomlása mindig hatalmas veszteségekkel jár.

Barbi elgondolkozva lépkedett az ösvényen, ami a hátsó kapuhoz vezetett. Észrevette, hogy a férfi már kinyitotta neki a bejárati ajtót, ám őt magát nem látta. Ahogy beért az előszobába, rögtön észrevette az égő gyertyát a nappaliban, a virágot, és azt a gyönyörű dobozt is, ami az asztalon hevert. Óvatosan felemelte, és lassan kibontotta a csomagolópapírt. Nehezebb volt, mint számított rá. Ahogy leemelte a doboz fedelét, meglepetésében szólni sem bírt. Egy gyönyörűen fénylő kulcs hevert a bársonyon.
- Csak, hogy tudd, ez már a te otthonod is!
A férfi olyan halkan lépett Barbara mögé, hogy nem is hallotta a lány. Lágyan átkarolta, és mint egy kisgyereket, ringatni kezdte a karjaiban. A lány nem bírta visszatartani a könnyeit.
- Tudod, hogy már ma itt maradnék, ha lehetne…
- Hát maradj! Lehet! Csak rajtad múlik.
Barbara sokáig nézte a férfi szemeit. Emlékezett még arra a jéghideg pillantásra, amit még nem is olyan rég érzett, de most már csak a szerelmet, a végtelen vágyódást látta benne. Érezte, soha nem tudná elhagyni ezt a férfit, csak vele lehet igazán boldog.
Szorosan hozzá simult, mélyen magába szívta az illatát. Ha mellette volt, minden olyan egyszerűnek tűnt, minden gond eltörpült, erősnek érezte magát.

Késő éjjel indult haza a férfitól. A telefonját nem vette fel, pedig keresték már, de nem érdekelte. Ma meg fogja mondani. Nincs otthon a kislánya, ma barátnős nap van, így- remélte- nyugodtan beszélhet a férjével.
Az utak teljesen kihaltak voltak, és Barbara egészen leengedte az ablakot, élvezte, ahogy a szél az arcába vág. Tamásra gondolt, és arra, mennyire boldog vele. Még magán érezte a férfi érintését, érezte illatát, szinte fájt, ahogy vágyott utána.
Egy pillanatra a tükörbe nézett, mintha valami villanást látott volna. Nem lenne most jó egy rendőrségi bírság, gyorshajtás miatt…
Későn vette észre a kis betonbuckát, ami az útpadka szélén volt. A kamionok gyűrhették fel a forró napokon, mikor puhább az aszfalt. Az autó hatalmas sebességgel rohant rá, s egy pillanat alatt a levegőbe emelkedett. Barbara egy másodpercig nem is fogta fel, mi történik. Könnyűnek, súlytalannak érezte magát, mintha az idő is megállt volna. Úgy érezte, hosszú percek telnek el. Hírtelen maga előtt látta kislánya nevető arcát, ahogy felé közelít, szüleit… mintha mondanának neki valamit… a férje kérdő tekintetét… és Tamás szemeit, amikben egyszerűen elveszett…

Vége





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=11070