Van egy olyan rossz szokásom, hogy ha bármiféle ismeretlen étellel találkozom, azt nekem feltétlen meg kell kóstolni. Nem egyszer bántam én ezt már meg, de hát a rossz szokások azért vannak, hogy tanuljon belőlük az ember lánya. Az már a saját bajom, hogy rendre elfelejtem ezeket a tanulságokat.
A minap is valami irtózatosan nagyonmuszáljeztmegnéznianya filmet láttunk egy plázában, ami nekem felért egy foghúzással. Kifelé jövet pont azon gondolkoztam, hogy ezt a sokkot azonnal le kell vezetnem valami butikon, mikor egy étterem mellé értünk, ahol japán ételeket árultak. Régóta ki akartam már próbálni ezt a konyhát, s úgy éreztem, mivel a pálcikával már elég jól boldogulok, a kaja sem okozhat nehézséget, mivel talán, ennek a konyhának a technikája a nagyobb kihívás, nem az ízei. Életem első doboz shusijával boldogan masíroztam hazafelé, s boldogságom még nagyobb lett, mikor otthon kiderült, ehető a herkentyű, sőt, még ízlett is.
Mondjuk a wasabi okozott némi meglepetést, mivel azt hittem apósom halászlevénél erősebb étel nem létezik, mert az már lyukat marna az edényen, de tévedtem. Most már tudom, miért díszítik a keleti konyhákat sárkányokkal. Szimpla portrék azok a majdani vendégekről.
A gyömbérben is csalódtam, és rájöttem, nekem az üveges, szénsavas, barna változata jobban bejön, mint az ecetes, édeskés, mégis ehetetlen eredetije.
Kiderült, az a feketészöldesbarna izé, amibe a rizs gyömköszve van, az algalap, és nem is olyan rossz az íze, ellenben a szagával, ami elég rendesen kiakasztotta szegény kutyusomat. Elő sem jött az asztal alól egy órán keresztül, csak többszöri szellőztetés után.
Úgy gondoltam, erre rá fogok szokni, nagyon ízlett. Aztán jobban belegondolva rájöttem, annyira mégsem fogok rászokni, ugyanis az egész családi költségvetés kevés lenne ahhoz, hogy én ebből párszor jól lakjam. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy rajtam kívül még másnak is ízlett.
Ha venni nem fogok, akkor majd csinálok. Néztem én ott a shéfet, miközben készült az enyém, hogyan, miként tekergeti a dolgokat, és hát meg kell, hogy mondjam, nem egy nagy vasziszdasz. Nehogymár egy gyakorló háziasszonyon kifogjon holmi kis halvakarék.
Pedig kifogott. Már azzal, hogy nincs receptem. Mert addig rendben van, tekerni már roppant jól tudom verbálisan, de mit kell belerakni? Hiába van három tonna szakácskönyvem, amiben még az is le van írva, hogy a csodaszarvast, hogyan kell elkészíteni párolt répával, a shusi valahogy kimaradt belőle. Sebaj. Majd veszek akkor még egy szakácskönyvet, ami shusira van specializálódva. Gondoltam én. Egyetlen kis füzetkét találtam, amiben csak annyi volt lényegében leírva, hogy a shusiba azt rakunk, amit akarunk, és a rizzsel vigyázni kell, mert ragad. Hurrá. Akkor irány a háló. Manapság már minden magára valamit is adó szakácsnő onnan szerez be recepteket.
A kereső hamar megtalálta nekem, bár valamit félreérthetett. Recepteket nem, viszont éttermek telefonszámát annál többet dobott ki. Kezdtem azt hinni, a shusi készítés japán nemzeti titok. Mindegy, ezzel majd ráérek akkor foglalkozni, ha már minden hozzávalót beszereztem. Ami pont akkora nehézségnek bizonyult, mint a receptvadászat. Az egyik szomszéd néni emlékezett rá, hogy a Tolbuhin körúton, a csarnokban látott egy olyan boltot, ahol nem ismerte fel, miket árulnak. Szerinte, nekem ott kell keresgélnem.
Igaza volt, ez az én üzletem. Vettem rizst, szójaszószt, már csak az algalap hiányzott. Azt tudtam, hogy valami lányneve van. Juli, vagy Zsuzsi, vagy Gizi… Nem sokáig fuldoklott az eladó a röhögéstől. Fél óra után kinyögte, hogy amire gondolhatok az Nóra lehet, mert ezt a lapot nori-lapnak hívják. Még segítőkészen elmagyarázta azt is,hogy vizes kézzel kell közelítenem felé, és nem árt, ha egy bambusz tekerő lapot is veszek, úgy könnyebb tekercselni. Rá is találtam arra is hamar, pont úgy nézett ki, mint a konyhába a redőnyünk. Csak kicsiben.
Imígyen jó tanácsokkal és hozzávalókkal felszerelkezve, nekiláttam a shusi készítésnek.
A rizsből úgy fél kilónyit főztem meg, de aggódtam, hogy elég lesz-e. A gyerek szerint ez pont majdnem fél kilóval több, mint ami kell majd, de nem ért ő ehhez, kell ennyi hozzá. Gondoltam én. Csak azt nem mondta senki, hogy ez a rizs nem duplájára dagad, hanem négyszeresére. Nem baj, ipari mennyiségű Nóralapot vettem, elég kell, hogy legyen hozzá.
A lazac és az avokádó felszeletelése nem okozott gondot, és amíg én ezzel játszottam, kész is lett a rizs.
Tudom, mondták, ragadni fog. És voltak is fogalmaim a ragacsról. De- és ezt mindenki higgye el nekem- tévedés azt hinni, hogy a karamell a legragadósabb izé, amivel a konyhában találkozni lehet. Elkövettem azt a hibát, hogy beledugtam a fakanalat. A közepébe. Gyakorlatilag egyben húztam ki az egész rizst, tökéletes lenyomatot kapva ezzel a lábosról. Tudom már, miért könnyű ezeket az ételeket pálcikával enni. Nem az a kunszt, hogy miként marad a két pálca között a kaja, hanem, hogy miként szeded le onnan.
Miután minden alkatrész elkészült, nekiláttam a művelet legérzékenyebb részének, a göngyölésnek.
A Nóralapos zacskó kivágása a kutyust ismételten az asztal alá száműzte. Mentem volna én is vele a legszívesebben, de akkor ki csinálja meg a shusikat?
Túl nagynak találtam a lapokat egy tekercshez, hát félbevágtam őket. Amit azonnal meg is bántam, ugyanis elfelejtettem kivenni közülük a páramentesítő kis tasakot, s pillanatok alatt egyenletesen beborította a követ az átlátszó kis gömböcskék serege. Ami látványnak gyönyörű, ám rálépni elég rossz móka.
Bevizeztem a kezem, ahogy az utasítás szólt, de úgy látszik mégsem eléggé, mert az algalap csak benedvesedett, de leválni már nem volt hajlandó a tenyeremről. Ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy a másik kezemmel akartam lehúzni, így arra is ráragadt a maradék. Arra gondoltam, ha rajtahagyom, a következő lapnál már nem lesz ilyen gondom, hisz a tasakban sem ragadtak egymáshoz, de tévedtem. Valahogy mégis nedvességet kapott a kezemtől a többi is, mert amelyikhez nyúltam, az mind olyan ragadóssá vált, mint a csiriz. Nemsokára centi vastag algaréteg borította a kezem.
A következő zacskóval már rutinosabb voltam. Előre kihalásztam a páramentesítőt, a kezemen már megszilárdult az algapakolás, így ahhoz már nem ragadt semmi, a fakanálról is le tudtam vakarni a rizst egy kés segítségével… szóval kezdett hasonlítani a shusim egy vérbeli japán shusihoz.
Az utolsó mozzanat a szója- szósz volt. Azt nem tudom, az étteremben, hogyan tálalták volna, mivel dobozban kértem, és elfelejtettem rárakni itthon. Az illata nem volt rossz, így bőségesen meglocsoltam vele a kis tekercseket. Bár ne tettem volna. Szerintem egy ilyen kis egy decis üvegbe egy komplett sóbánya eszenciája van tömörítve. Én még életemben ilyen sós ételt nem kóstoltam. Szépnek szép lett a shusim, csak épp ehetetlen.
Na mindegy, akkor kezdjük elölről. Végy fél kiló shusi rizst…