Akartam!
Annyira akartam,
mint fuldokló a levegőt,
mint kicsiny bogár,
ki szalmaszálban érzi az erőt,
mint megannyi fohász,
mit reménykedve rebegnek,
mint könnycseppek zápora,
mik az öklökre peregnek…
Akartam!
Akartam, hogy lásd,
lásd meg bennem az igazat,
lásd meg azt a szivárványt,
mit csak boldogságom adhat,
lásd meg azt a fényt,
az őszi köd felett,
mi nyarat hoz a pillanatokba,
míg reszketve tart két kezed…
Akartam!
Akartam, hogy élj,
élj velem világomban,
lágyan hulló langy esőben,
lenge szélben, hajnalokban,
akartam, hogy élj,
élj velem a csillagokban,
fázós téli éjjeleken…
ó, hogy mennyire akartam!
Talán az volt a baj,
talán így rendeltetett,
vigasztalan életem,
csodában reménykedett…
De csodák rég nincsenek,
tanuld meg bolond kárhozott!
Tanuld meg, hogy aki szeret,
más nem lehet, mint átkozott!