Valaha voltam áradó szeretet,
selymesen fénylő, vágyódó képzelet,
csendes hallgatás a sötét éjjeleken,
erőt adó melegség a jeges rémületben…

Valaha voltam boldog nevetés,
könnyű nyári szellő, simító érintés,
felhőket áttörő, aranyló napsugár,
bíborban tündöklő, végtelen láthatár…

Valaha voltam mélyben izzó veszély,
lávaként feltörő, parázsló szenvedély,
erővel tomboló, vágtázó zuhatag,
vad orkánként kerengő, táncoló forgatag…

Ám zord idő jött, jéghideg zivatar,
szürkén szitáló köd, áthatolhatatlan fal,
lelkem megfagyott, megtört az éjben,
a melegség tovaszállt az est hidegében.

Valaha, mi voltam… régen elveszett,
megalkuvó alázatom mára elenyészett,
nem ismersz többé, s már nem engedem,
szívem legmélyére zártam zokogó képzeletem.

Márványból faragtam magam köré falat,
márványból faragtam… így mindörökké kitart,
nem szabadulhat rideg, kegyetlen énem,
már csak a hold süt rám… éjfeketében.

Menekülj tőlem, mert elpusztítalak,
szerelmem szárán gyűlölet bimbó fakadt,
izzó dühöm éget, felemészt egészen,
hajdanvolt szelídségem vergődik a mélyben.

Menekülj tőlem, mert véredet ontom,
rubinvörös cseppjeidhez a magamét adom,
mégsem állít meg már szemed könyörgése,
márványfalamon nem hatol át kék szépsége.

Valaha szerettem, ma gyűlölöm magam,
emésztő bánatomból fájdalom fogan,
nem akartam önző, gyilkos átok lenni,
bosszúálló angyalként nem akarok élni.