Soha nem volt szebb,
mint az a pillanat,
mikor a bronz avar takarón
halványan csillant a nap,
aranyló sugara
lágyan befonta,
átölelte, átkarolta,
szinte már ringatta…
Soha nem volt szebb,
mint az a pillanat,
mikor a vöröslő falevelek
lávaként izzottak,
szenvedélyes haláltánc,
mit játszanak a széllel,
csak még egyszer a magasba,
utolsó lehelettel…
Soha nem volt szebb,
mint az a pillanat,
mikor szemed tükrébe nézve
láttam arcomat,
lángoló egén tündökölt
a világ összes kékje,
s zuhantam szerelmesen,
a feneketlen sötétbe…
Soha nem volt szebb,
mint az a pillanat,
mikor az erdő mélyén, csendben,
átkaroltalak,
kezem kezedbe simult,
mi körbezárt óvatosan,
szívem a tiédre felelt,
s kalapált boldogan…
Soha nem volt szebb,
mint az a pillanat,
ahogy ajkam az ajkadhoz ért,
vágyva mohó csókodat,
mikor az őszi koraest
ringó léptekkel oson,
jön már a drága hold,
szerelmes cinkosom.