"A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. MERT A LEGESLEGJOBBNAK MINDIG FÁJDALOM AZ ÁRA... Legalábbis a monda szerint."

(Colleen McCullough: Tövismadarak)

Tudja, mi sorsa,
mi végzete,
árva kis lelkének
hogyan kell élnie,
néma könnycseppek,
mik várják a hajnalt,
s mély csendben temetik
a magányos holdat.
Szíve dobban,
vágyva,
de örök hallgatás
az ára,
élhet így,
de álma halott,
vagy válassza álmát,
ám így utoljára sikolt…
Mit ér az élet,
ha foszlik mindenünk,
mit ér vele a test,
ha haldoklik a lelkünk...
Választottam én is,
mint Tövismadaram,
egyetlen pillanatot,
csak ennyit akartam.
Ezer könnycseppet adnék,
egyetlen mosolyodért,
ezer élet-percet,
egyetlen pillanatért…
Tövisem mérge
árad már testemben,
elérte szívemet
kegyetlen végzetem…
De még egy utolsó,
egyetlen pillanatra,
tekintetedben látom a szikrát,
míg karodban tartva,
lassan csukódik
szemem, életem,
kismadaram hangja,
meghozza végzetem…
Egyetlen pillanat,
mi nekem adatott,
egyetlen pillanat,
szerelmem ennyit kapott,
egyetlen pillanatra,
szívem szívedhez ért,
egyetlen pillanatot kértem,
cserébe életemért.