Körülrajongja őt a szombat reggel,
megcsillan rajta, ahogy felébred,
szebb világot hagy felnyíló szemének,
és lassan hűl ki mély tüze, hogy felkel,
 
a láb lomha, kéz és agy tétova,
rendezetlen még a mozdulatsor,
üveg alól vicsorít a foncsor…
Ne higgy neki, önző és ostoba,
 
nélküled világtalan, akárcsak
én, ha itt hagytad az ágyat,
üres lett, hamis puszta, ahol csak vakít a nap,
 
értelmetlen, hűlő, vak világa
nincs mit kínáljon énnekem, hiába,
a reggelek is Téged szeretni tanítanak.