Hangképek
Csak játszogattam a szavakkal, ahogy elmém mélyéről sorra kibújtak, és össze sem fontam őket gondolatokká miközben halk zene szólt mellettem. Sodrása elragadóan vitte a fantáziám, eltűnt a világ, és semmi sem fogta vissza a szívem, tágult a tér, szálltak a percek, mint ha időtlen végtelen éj vett volna körül.
Így teljes a lét, gondoltam, a szomszéd szobában ott szuszog életem párja, óvja az álmát lágy takaró és pihenteti őt a jó puha párna. Én szállok csak itt egyedül, szárnyán gondolatomnak és a jó muzsikának.
Valahol ott vagyok én is, ahol a hangok ezrei kelnek és válnak összefonódva melódiává, most együtt hódítjuk meg ezt a világot, - bár csendes, most alszik, nem nagy dolog - mégis ölelném, amit csak érek, s szeretem, amire csak gondolok.
Egyszerre csöndes lett köröttem minden. Az utolsó futamok hangjai még fülemben éltek, majd hirtelen elkeveredtek a csenddel, hogy emlékük bennem képet ébresszen. Egy koncertterem….
ahol csöndes az est, mert a kürt már érzi a végtelen űrt, nem reccsen vígan a réz, üst se döndíti a bőrt, cseppet se rezzen a húr ahogy a fára simul; - koporsó-tokban pihentek, lágy futamokból szőtt szép menüettek - a zongora csontjai nem viszik át a nyers ember-erőt kalapácsaikon a dobozban feszülő huzalokra, fémcsatos táska rejti a víg klarinétot, és odaát intő kezéből majdnem kiejti a részeg zenész a bús oboát, ott egy szélein felfoszlott vászonzsák takar egy mélyhangú fagottot, párjával baktat az úton a brácsa, társa, egy szép hegedű fázósan bújik hozzá, pajkosan összesimulnak: kedvesem, csendesen, játszunk majd – holnap. A koncertteremben mélyül a csend, tompák a fények, csak néhány lámpán állnak örök lendületben az elfutni vágyó kis figurák, szusszan a mélypuha bársony a széken, egy fuvallat port csillant, akár a hó, csörren egy kulcs, és kattan a főkapcsoló…
Reccsen a székem, álomba zümmögi magát a vén monitor, ahogy a fénye kialszik. Átölel lassan az éjnyugalom, sóhajtok, halkan, hogy meg ne zavarjam a csendet kapcsoló kattan, kihunyni készül ezer élményű éntudatom.
|
|