Vica versa
Ilyenkor, hogyha úgy nézek föl,
hogy nem kerestem ma sem a kedvét,
szívemben kicsit szorongva érzem,
méltatlanul, de mégis megvéd.
Ilyenkor, hogyha a napnak vége,
a mérleg nyelvét sunyítva nézem,
mit tettem érte, bár nem kérte…
Ma mások adtak. Mások. Én nem.
Ilyenkor, hogyha számvetés van,
az önítéletnek elébe állok,
tiéd vagyok-e, vagy az enyém vagy,
sorjázik elő a fejemben száz ok
ilyenkor, hogyha nyughatatlan
tettvágyam árnyék maradt bennem.
Tudom, e napot is elmúlattam.
De a hajnalt, a hajnalt szerettem,
a nyugodt reggelt, a délelőttöt
az álmos-ferde téli napban,
- az alvó ágakra fércelődött
rezdülésben is hangulat van -
ilyenkor, hogyha ebédidőben
harangszó ül a házgerincen,
készülök már a délutánra,
hagyom, békéje megérintsen,
ezernyi apró dolog van persze,
míg a szálló nap aranyló festék
bíborba vonja a házat, a kertet,
és ünnepre hívja az estét.
És ilyenkor, ha végre elcsitulnak
a zajok künn és idebenn a házban,
önmagam ilyenkor kérdezem meg,
mit tettem érte? Semmit, csak csodáltam,
ma kaptam csak, kincseit, örömét,
éltető erőnek magamba szívtam,
erdő, ház, harangszó, napfény, éj sötétje,
kitárom a szívem.. látod? Itt van.
|
|