Kettőt rugózóm, és trédből, bokából
indulok újra az ég felé. Hív a távol.
Könnyű a szél, átjárja árnyék testem....
szívem húzza gravitáció. Mit is kerestem?

Mit vártam itt, ahová átzuhantam,
e kényeskedő, pompás párhuzamban,
mit vártam, mi lesz mi felderít?
Az újat vágytam, az élőt, az emberit,

azt, hogy léteznek e még kisebb világok
mint ami bennem van? Az enyém is hiányzott.
Tükröt kerestem, vagy talán ablakot,
tótágast álló képet, s most itt vagyok,

e százezer keringő rendszer közepében.
Vagy én is keringek, csak azt én nem érzem.
Tárgyak és arcok, megannyi kavargó gondolat,
hol a mennybe repít, hol rám zuhan, fojtogat,

két kezem, szívem megtelt adománnyal,
szememben képek, fülemben halovány dal,
adtam és kaptam, hogy mind egyet értsünk.
S most minden idegszálam végén ajándék csüng.

Nem találok rendet sem ebben, sem magamban.
Saját rétemen is csak vágtam, nem arattam,
de el kell viselnem amit a sors rám oszt,
vigyorgó teherként viszem ezt a káoszt,

ez húz vissza, a földre, és ugyanez emel fel.
Múlttól, jövőtől megterhelt jelennel
Embert viszek bennem, és százezret magamon.
Mert én így akarom.

Ha egy csillag nem mozdul, megfagyott,
valahol én is ott vagyok,
és hol felétek nyújtott, kitárt csontkezek
könyörögnek egy csöppnyi malasztért,
közöttük én is ott leszek.