Ma kétezer-hét vasárnapja van.
Átélem újra eddigi álmaim,
negyvenöt tavasz, csak puszta szám
pont ennyi tél kontúros árnyain.

Vissza-visszanyúlok ismételt színekhez,
meglátszik rajtuk ujjaim nyoma,
élénk piros ízen szétfutó rajzával
régmúlt éveimnek szétoszló alkonya,

zöldem is megfakult, pedig nemrég égett,
mint tűzsugarú nyarak, ütemes zajtalan;
látod, kalitkámban ez is semmivé lett.
Ma kétezer-hét vasárnapja van.

Érteni egy álmot, színekre bontani,
tiszta csengéssel elhangzott szavakat
újra felidézni, fülemben hallani,
több kell, mint egy érzés, több mint egy akarat,

több mint a puszta szív, mint a tépett álom;
örök emlékforrás, zuhogó, parttalan,
benne elmerülve magam megtalálom.
Ma kétezer-hét vasárnapja van.