Öreg pince, néma téglaboltozat
nézem a falon a sápadt-sárga foltokat
nem borzaszt el hogy gyomra jobbat érdemel
ahogy egy dohszagút felém lehel.

A lépcső alján megállok, visszanézek,
búcsút intek a beszűrődő fénynek
míg ujjaival a táncos porba rajzol.
Egy résen át most fájón búgó alt szól,

hangja néha halkul, néha elakad,
majd újra csend. A régi falakat
örökké tartó fénykép-percekig
nyugodni hagyja. Majd mások felverik.

Elindulok. Folyosók, apró fülkék
labirintja mely hív és űz még,
tovább előre, hogy lássam, rejtenek
valamit, hogy bárki fejtse meg,
titok van itt, fekete titok van,
ahogy gyerekként félve, de kimondtam,
és aztán futottam a fényre fel a lépcsőn…

A kapcsolót forgatom, kettőt kattan, „és lőn”…,

az öreg fehér falak lágyan átölelnek
- Csókolom, én voltam az a gyermek….-
ahogy akkor, én, az idő is elszaladt.
Most fejet hajtok egy vén, kopott boltív alatt.