Belefáradtam hogy minden jel mögött
angyalt keressek, vagy meglássak ördögöt,
kínoz, hogy úgy érzem, még te is elhitted,
meggyőz nap mint nap a ránk emelt tekintet,

hogy mély nyugalomban helyünkön marasztal
a játékos zsonglőr, feldobált szavakkal,
és hogy úgy érzed, neked kell csinálnod
e ködtéglákból épült, ránkhazudt világot.

Fájnak a hírek. Úgy fáj hogy felültem
annak, hogy elmondtad, ezt az érdekünkben,
s azt ugyanazért kell most visszavenni.
Vedd észre, minekünk nem marad már semmi

abból, amit kezünk, amit agyunk termel.
Úgy kelünk mindennap, telve félelemmel,
ma még valahogy, de holnap majd hogy bírom,
nincsen több lyuk azon a rövid nadrágszíjon.

A fiamnak, szerinted, mit kell majd felelnem?
Hogy a jövőjéből élsz jól - a jelenben,
s ha majd az életünk minderre ráment,
hajoljunk meg és mondjunk áment?

Nem megy már! Fáradt, és mélyen csalódott vagyok,
nem látom sehol sem a boldog holnapot,
a színes művilágon a műsor újra megy,
de a nézőtérnek túl drága volt a jegy,

és minden új számért körbejár a persely.
Értünk bucskázz, bohóc, költő, értünk verselj,
a közönség mi vagyunk, bár rosszul öltözött,
de kihalljuk, ahogy az élet a színfalak mögött
 
zajlik, és folyik a pezsgő, csúszik a kaviár,
add meg nekünk, nem amit ígértél, ami jár,
az emberhez méltó, biztos életet.
S aztán dolgozz – értünk. És aztán ég veled.