Szakíts
… és itt végtelenbe törnek már a szárnyak,
és csak nevetnem kell újra magamon,
feszülve mégis átkos ragyogásnak
hagyom hogy sodorjon,
hadd sodorjon, hagyom
száguldanom kell a tegnap gőzős éjén,
a sikoltó nappalok sosem-volt-oltalom
hazugságát zúgva hörgöm újra: ’mért én?
Mellkasom feltépve
feltépve mellkasom,
szabadon az égnek szárnyal fel a lélek
fa, fém, kő, nem köt meg, rettegve menekül
rombolásom szélén irgalmat sem érnek
egyedül tombolok
tombolok egyedül,
mégis törve zúzva a lelketlen anyagban
fájdalmam csikordul és felröhög a kín,
sodorj, forgass átok, míg csepp józan agyam van
fájó lángjaim fojtsd
fojtsd
fájó
lángjaim…
|
|