Vak némasággal fojtó büszkeségema végtelenben állni kényszerít,talpon vagyok, de gondolatban térdenbensőm kavarja fáradt rímeit.
Most sziklaként állunk egymással szembenhol egyikünk, hol másikunk remegén úgy hittem hogy nem teszed velem, nem,a józan ész ezt már nem érti meg.
Szolgáltad eddig minden vágyamat,őszéjben is majd vad tavaszt találszsúgtad és égni százszor láttalak
de tánc volt csak és elmaradt a nász a lassan hűlő sápadt hold alatt.Engedj szívem, ma már utamban állsz.
