Itt ordítok belülről, mert félbe hajtva van
kezem és benne buksza, bukszámban tört arany,
csillogása fásult, érzem nincsen más út
ez büszkeségem jussa, fájdalmam parttalan.

Gazdagsága csábít, akár a végtelen
tündéri kertek fénye, elvesztett értelem
húzna csak tovább szívem rongya, báb,
véget nem érő kéje fájón oson velem.

Most csendesülten nézem, vérem hogy folyja el
saját belső világom, és szívem félre ver
végső dobbanást, dermedt vérpalást
terül reám és fázom, Uram, ha kérdezel…