Kínná fokozva végtelen magányom
mászkálok föl s alá, szűk a ketrec
a rács árnya a kőpadlóra rányom
úgy fáj hogy csak távolról szerethetsz.

Tudom, az ajtót én zártam be kulcsra
határaim féktelen  boldogság
volt érezni, s most összezúz egy furcsa
érzés miközben gondolok rád

öt, hat, hét, fordul, és újra számolom,
sorok közé szorulnak a léptek
bezár az egykor áhított oltalom
vagy ki, a világomból, Téged.

Ki kell jutnom, itt nincs, csak légüres tér,
csendjeimre válaszul ha ritkán
feleltek hívó hangjaid, kerestél,
hogy segíts a körém vont kalitkán

átjutni mielőtt megaszalna
a hús időre, s a tiszta szalma,
alom és álom közt nincs csak egy ékezet
öt, hat, hét, fordulok...
sohase létezett...