Így. Szemeidből az éjszaka fénye feszül fel
a csillagtalan feketéskék mennyezetig,
most röppen egy sóhaj, űzi a fénytelen csendet
halk kattanással a véges idő beterít.

Integetek, pedig két karomat ölelésre kerítném
újra és még, ahogy érzem a mozdulatod
csendülni hallom a bujkáló kérdést, miért én,
hogy hozta a sors ezt az égető pillanatot?

Mint lepke ha fényre betörne, halódik a csend,
szárnyremegése a múlt porait veri fel
nyomán atomokká foszlik köröttem a rend,
nem hiszem most, hogy az álmaim érteni kell.