Vak szóközök közt űzöm kóbor ujjaim
nem fékezi az ész elugró ösztönét
szavak folyása rítus, üszkös foltjain
átüt még néhány hangnyi fájó büszkeség.

Panaszlapokban fuldokló papírkosár
a parkettára hányja fájdalmam sarát,
a déli fény ujjával rám legyint, ne már,
egy összegyűrt lapon árnyékba botlik át.

Ketten vagyunk, a súlyos szürkeség, meg én.
Felfalni jött ami belőlem megmaradt,
most csendesen figyel árnyékos szegletén
szobámnak, csont, izom, és néhány bőrdarab

kapaszkodik az ében billentyűzeten,
az én vagyok, s a szó, utolsó szalmaszál,
hogy gondolattá érjen bennem, küzdelem,
ha elbukom, a csend süket ködébe zár...