Megfáztam.
Mint bőrözetlen csap csepeg az orr,
s a nedvesen fénylő tekintet oly komor,
ahogy csak az néz, akit épp porig aláz
a füleket felgyújtó durva láz.

A bőröm fáj. Még jobban a hajam.
Úgy nézek, mint akinek tényleg baja van
ahogy tükörből magamra bámulok,
a fürdőszoba is, lassan, de forog,

ez már a vég, késik a szánalom.
Tetőcserépnyi héj van a szájamon,
a nyelvem kiöltöm, - beee - ez hófehér,
halántékomon lüktetve fut egy ér,

kéken szalad át e horpadt folton.
Kell egy  perc, hogy elrendezzem sorsom...
(előbb zsebkendő, hogy vörös orromat
megtörüljem, csak azután szabad
a maradóknak a boldog földi létbe
visszaírni,  hogy így is megérte...)

Áh, nem írok... váratlan távozom...
Kihűlök... nem, felgyújtom vánkosom,
hisz izzik minden négyzetcentiméterem,
priznic kell, vagy egy egész jégverem.

Egy lázmérő előbb, mert érdekel
hány Celsius fokon szublimálok el,
hideg az üveg, s a lassú másodpercek
- Időd lejárt – kedvesen énekelnek.

Ettől tartottam, s most látod, tessék,
elvisz egy egyszerűnek tűnő betegség,
fél perc még, és végzetemmel szembesülve,
láthatom ahogy lázmérőm kezembe sül be.

Félek kicsit, de én, én erős vagyok,
végigfutnak bennem elszálló tegnapok
ahogy leolvasom, ...s még ezen a nyáron...
Úristen, nem lehet! Csak harminchét-három???