Néha elbújik, néha reszketve átdereng
a fény a szürke-kék háttér mögül,
hosszúra nyúlt árnyékra szállva leng
aztán percekre csendesen megül.

Néha elbújik, néha reszketve átdereng
ezernyi hang közül a nyári csönd
apró szünet, tudom hogy épp üzent
a múlt, sok színes őszi zaj között.

Néha elbújik, néha reszketve átdereng
a hajnalból virágok illata,
orromba ül, párát dajkál a kert,
s a lassabban vánszorgó éjszaka.

Néha elbújik, néha reszketve átdereng,
száz színével ölelni visszajár
fakón kicsit, s már érzem mit jelent
a bennem élő újabb régi nyár.