Most mondhatnám, itt vagyok szinte lenn
ahol létezni nincs ok színtelen,
hisz ketten vagyunk, és bármilyen banális,
köztünk két csésze van csak, és két kiskanál is.

Kezedben kegyben részesül,
mert e része sül, a csészefül,
s aj! ajkad izzó parazsát is
átértelmezi e parafrázis,
cseppjeit kéjjel hajszolom
majd pihés kis bajszodon,
- ahogy most körbe fut a nyelved,
gyakorlom én az önfegyelmet.
Megállnék, de magam sem hiszem
hogy meg tudok, tovább szalad a szem,
felfut finom kis orr-mokon
s közben magamban mormolom,
vigyázat, szemed tavában
eddig csak vesztem találtam...
Késő. Jó hogy nem állok, mer’ ülni kell
mert ülve jó merülni el,
ahogy a mélyzöld tükör elragad.
Legmélyén ott vagy önmagad,
pille pilláid rebbenőn
kérdik: Mit eszel e nőn...
Tudod pedig, Te tálalsz, én eszem
Már ősz-tönöm van csak. Már nincs eszem.

Arra hogy így felajzol, ok,
hogy rólad bármi képet rajzolok
érzem, hiába jöttem én,
máris új formába önteném.