Papírmadár, te csendre ébredő,
szárnyalni már nem kérhet más csak ő,
hívó szavát, ha hallod felrepít
az éjen át, és visznek szárnyaid,
a holdsugár, a fénylő csillagok...
papírmadár, szállj csak, én hallgatok...

Betűimet fojtja a torz reál
nem érti meg hogy végtelenje már
fáraszt nagyon, sem távol, sem közel,
mégis hagyom, míg bennem térdepel
fejet hajtva a törni kész vihar.
Lelkem rajta. De tombolni akar.

Papírmadár körözz csak csendesen,
az éj kivár, s ha nem lesz sötétje sem
elszabadul megláncolt démonom,
lángokba fúl az igézett oltalom
s az égről lemarva tüzébe zár
hamuvá izzani, papírmadár.