Nyüszít a hajnal. Az éji csend törik,
hallom, ahogy már nem bírja reggelig
forog, és retteg, Istenem, kell a fény!
árnyak feszülnek markoló kezén
és torkán tapos a féktelen fájdalom.
Vele félek, ahogy kínjait hallgatom.

Bent, itt a házban sötét béke feszül
faltól falig, és nehéz mellemre ül,
söpörném el, s a semmit hajtanám
át szoros szobám felsejlő ajtaján,
puhán, de mégis bepólyál, gúzsba köt,
vak hálójának mélyére merülök,

hang, fájdalom már nem ér el, eltemet
hogy érteni vágyom végtelen csendemet...
Újra születni... most ez fut rajtam át,
dobolni hallom a szívem ritmusát
és ahogy élni a felszínre űz föl,
a reggelbe szűköl e szűk öl.