Sárkereszt

Munkám vitt a sáros utcán,
Eső után gyalog lehet
Járni annak, kire furcsán
Néz mind, ki aszfalton mehet.

Falum szélére, hol lakunk
Az Isten is ritkán tekint,
S ha néha Éltet’ álmodunk
Ő is csak sóhajban legyint.

Lépés, lépésre súlyosabb.
Erre a has könnyű: korog!
Útszéli gazban szél kutat:
Paréj közt valami mozog.

Vigyázva: talán kóbor eb
Kidobott dög után kutat?
Közelebb! Látom, egy Gyerek
Ül, kora két évet mutat.

Vizes rajta az ócska ing.
Szeme tiszta! Testét maszat
Simítja végig, Sors szerint.
Nem fél, úgy hittem: elszalad.

Figyelem. Mi az a sárga,
Mit keze ajkához tapaszt?
Megértem: kukoricára
Lelt, éhe abból nyer vigaszt!

Tűnne sár, súly, mocsok? Megyek…
Hallom zihál tüdőm: futok!
„Van még kenyere, egy szelet?”
’Igen!” Rá mézet is kapok.

„Fogd Kicsim, nézd, mit szereztem!”
Félti bár, de cserél velem.
Mit eddig Ő, én ehettem:
Haraptam sáros szégyenem!

Enyém e bűn, rajtam átok
Akárki tette, hagyta ezt!
Nem, nem szólok, nem kiáltok.
Hordom. Lelkemen Sárkereszt.

2005. 12. 16.