Emlékszem még a téli napra:
Friss hóra szórt szikrát az álmom
Háztetőkre, fehér kalapnak…
Akartam léted. Mindenáron!

Fehér volt minden, féltő szándék
Csikorgó ölelésben fázott.
Veszni hittek késő Ajándék!
Kabátom alatt ingem ázott,

Repült a táj, értelmet hagyva
Rohantam haza, hogy mentselek,
Őrző utam fehéraranyba
Lepte minden léptemet. Neked!

Orvos - nem értve semmit- vádolt:
„Asszonyom, a magzat Ön helyett.”,
Nem hallott felőled se távol,
Sem közel egyetlen kis Jelet!

Azóta szánom ki úgy ítél,
Hogy szavát csak tanult jog adja,
S hazugot bajtól megkímél,
Igazat zseb-súlyban kutatja.

Nem mozdulok rég’ vádló hangra,
Jogom az élet, e bűn-kaland,
Nem vágyom érdemre, sem rangra,
Szíved hallgatom: örök harang.

Emlékszem, akkor énekeltem,
Tenyerem simított meséket:
Rúgtál egyet, s én figyeltem
Hullámzó, élő rezdülésed!

Ma is hallom, föl-föl idézem,
Míg fagyott éjeken kereslek
Dobbanásaidra ítélten,
Szeretlek, szeretlek! Szeretlek!

/ Loccca lányom születésnapjára /