Testünk végtelen pihenője

Kísért a hófödte ablakon,

S életünk fáradtságának horgonya

Tart leragasztva a vánkoson.

Szép életünk hanyatló vaskeze

Nem pattan már fel, csak alig mozog,

És az öreges, lassú ébredésnél

Nem rohan a lendület, csak vánszorog.

De amint a hófútta ablakra nézek,

Mit a napsütés reggele beborít,

Innen, a megszokott fészekágyból

Látom a napot, mint hunyorít.

Az elsuhanó élet – múló életünknek -

A meghitt percek dicséretét sugallja,

Pajkosan kacsint ránk a napsugár,

Mert a titkokat senki más, csak Ő tudja.

Még egyszer átéljük az élet viharában

Megőszült fejünkkel a múlt emlékeit,

Jóban, rosszban tobbzódtunk, fürödtünk,

De csodáltuk az élet isteni szépségeit.

Ha életünk minden átélt perce

Az elszámolás mérlegére kerülne,

Ha a jó és rossz ítélete eldőlne,

Csakis a szép és jó felé billenne.

Köszönöm a fénynek, hogy éltetett,

Megnyugvással nyugtázom az életet.

Itt marad örökre az embereknek

A legszebb érzés, az őszinte

EMBERSZERETET.

Salati Ferenc