Bábuk vagyunk az Isteni Gondviselés számára, 

De a bábu mindig úgy van mozgatva, 

Ahogy a kocka el van dobva. 

És a kockát ki dobja?  

Ki is dobja el a kockát?

Ki határozza meg a karmát?

Ki adja meg véletlennek tűnő életünk irányát?

Mi magunk, kik  átéljük életünk jelenlegi változatát.

Mily parányi kicsi is az ember,

Egy porszem porszemének porszeme,

Egy alig látható, majdnem semmi, 

És mégis, - az ember - a mi számunkra,   

A mindenre képes -  „minden és mindenki.”.

A testi és lelki távolság, 

A vonzalom és a vágy, 

Néha komoly,  néha csak játék,

Néha csak gondtalan szórakozás,

De ilyen az élet,  

Néha gyönyörű varázs,

Néha szomorú valóság.

P.S. Köszönöm a szép gondolatokat és az ihletet legújabb múzsámnak, Zafirnak.