Szobám börtönének szűk
terében fekszem, tétlen.
A festett falakat bámulom,
s a tudattalanba ágyazom
magam – ébren álmodom,
gondolattalan.

 

Elmémnek hazudom,
hogy a nyugalmat
akarom, de messzire
száműzve, csak a gondokat
hajszolom, s hagyom
hogy ez a remegő félelem,
mint féktelen hatalom,
örvénylő mélységbe sodorjon.

 

Úgy tűnik, hogy az idő,
gúnyosan engem cáfol,
mert egy-egy perc,
most oly szorosan
magához láncol,
s csak a szeszélyes Sors
fanyar játéka lehet csupán,
hogy összetört lelkem,
vergődő erőmmel, mégis
büszkén párbajra áll.
S míg énem ébredni vélem,
a cinkos félhomály
velem sír, velem zihál.

 

S bár a pánik, olykor
szűnni látszik – ördög
a tündérrel kötéltáncot
játszik – érzem, ahogy
remegő testemen
elernyed az izom,
s néhány percre
belém hatol a nyugalom…
de egy nehéz sóhajjal
belső harcom
újra és újra folytatom.

 

2008. január 23.