Új reggel virradt...
Új reggel virradt…
A csend, ismerős békével telíti vendégszobám.
Emlékké vált pillanatok peregnek végig bennem,
s mint könyv lapjain, lapozgatok az élmények során.
Tegnap még zenétől harsogott e tátongó udvar,
s az emberek szerető mosolya egymásra talált.
Önfeledt örömmel, vigasságban ropták a táncot,
kiket önmagára hagyott vádlón, e gyarló világ.
De minap miattuk ébredt fel, s tündökölt a Nap is,
nékik szólt a dallam, s illatozott a kürtöskalács;
mosolyukért dobbant a szívünk, és örömmel néztük,
ahogy esendő, törékeny lelkük a felhők közt szállt.
Fogyatékkal élnek… számukra az élet vezeklés,
józan értelemből való menekvés – hallgasd meg hát,
e sorvadó testben, Isten kegyelméért esdeklő,
kétségben lebegő, magatehetetlen kiáltást…
Csak ültem ott én is közöttük – lelkemre szakadt egy
nagy teher – míg fájdalmukon boldogság hasított át,
fakasztva torkukból ösztönös örömdallamokat,
melyeknek trillája sátrat, fákat, egész teret bejárt.
Majd róttam én is a köröket fel-le alá járva,
egy kicsinyke kéz húzott magával – egy percet sem várt;
mintha időnk óriáskereke pörögve járna,
mosolya minden múló pillanatot szívébe zárt.
S ahogy az éj, sötétjével letakarta a tájat,
tűzijáték fénylő csillagzápora hullott reánk;
kápráztatva gyönyörködtek az árva, szelíd lelkek,
hisz volt, aki ilyen csodás szépséget soha nem várt.
Elfeledtük már…
Isten gyermekeként élünk mindannyian e Földön,
és van, aki szemével, ám van, aki szívével lát;
bármerre sodorhat az élet, lelkeket érinthetsz,
s általuk Te is megláthatsz számtalan, apró csodát.
Nem kell, hogy vagyonok árán vásárolj drága kincset,
csak tárd szíved, s fogadd be léted minden mozzanatát.
Indulnom kell…
Kipihent testtel és elfáradt lélekkel indulok;
az utam végéről háromszáz kilométer kiált:
s hogy visszaforduljak, új erőt most a falon függő
Jézus, keresztre feszített, szenvedő szentképe ád.
Indulok, s itt hagyok mindent, mit magamban elhoztam:
szívet, lelket, örökké vándorló, nyugtalan hazát.
Nem tudhatja senki, mit hordoz lelkem koporsója,
csak én… s ki hasonló keresztet visz egy életen át.
Most mégis, indulnom kell – vár otthon egy másik világ;
s a napsugaras, reggeli víg madárcsicsergésben
szelíden intenek búcsút az ipolytölgyesi fák.
2006. július 9.
|
|