Elindultam
Évekig halott világok hamis képében ragyogtam,
s múltamat kezeimben görcsösen tartottam.
Vélt illúziókkal magam körbevéve – egyedül –,
mint aki a magányból eszeveszetten menekül,
elfojtott, álruhás vágyakat vonszoltam.
Tükrömet minden éjjel fekete lepellel takartam,
s keserű könnyeimet mosollyal titkoltam.
Az imákat már csak megszokásból, – tehetetlenül,
ám remélve, hogy mégis maradok büntetlenül –,
választ nem várva, mint egy árva, úgy mormoltam.
Keserves szavakból primitív verseket formáltam,
s beléjük kapaszkodva, kiutat keresve ziháltam.
Mint ahogy indák ölelnek át fákat, s nem ellenszegül
velük az idő – még az ember is hagyja őket érintetlenül;
engem is így hagytak az évek: magamba fonódtam.
Valami most más lett… – ezt magam sem gondoltam.
Talán lenézett reám az Isten, akkorát sóhajtottam…
Bánat és fájdalom lelkem gyolcsába szenderül,
az ígéret kapuja nekem nyílik szélesre, s az út nekem terül.
Jövőm elé félve, mégis nyitott szívvel lépek: elindultam.
2006. július 29.
|
|