Valamit úgy mondanék...
A megszokott mozdulattal
lépek be ma is az ajtón:
mint botorkáló világtalan,
kit botja tompa koppanása
vezet ismert útján, untalan
Levetem cipőmet és fáradtan
kedvenc helyemre roskadok,
szétszórt dolgaidat nézem,
vigyázva rájuk, lassan mozdulok
Előttem idegen tárgyak
helykereső halmaza gyűlik
- az íróasztal bölcs nyugalmát
úgy látom, elég jól tűrik,
de szobám, most mégis,
oly furcsának tűnik…
Itt-ott felbukkanó tárgyaid
ittléted tényére vezetnek,
ám hiányod szürke fátylai
fölöttem baljósan lebegnek
A gondűző gondolatokba vésett,
jövőbe tűnődő életképek
egy üresen maradt pohár mellett
lomhán és hasztalan hevernek
S míg elmém tompa révülete
szétterül szótlanul merengve,
én lelkemmel várlak vissza
- bennük csak téged keresve
Egy levetett vágyálom pihen a széken,
s kezed nyomát őrzi az ajtóban a zár…
S igen, látom magam előtt,
ahogy botladozó lépteid neszében
lassan elindultál…
Hallom, ahogy sóhajod
belesípol a levegőtlen csendbe,
az új erőt megtartva,
ám a régit még nem eresztve
Valamit úgy mondanék…
2006. szeptember 16.
|
|