Tűnt tavaszok
lepkeszárnyú szellőit
idézted fel ma bennem.
Újra éledt csendemben
a hosszú, fagyos télvégeken
együtt várt hóolvadás,
az első rügyfakadás,
majd a nyári kibontakozás,
melyben a napsugarak
érlelő melegének selyme
sétáink köré ontotta
a nyíló virágok illatát.

Hangoddal ma
visszacsengtek
a régi fázós reggelekbe
rejtőzött esőcseppek
(volt, hogy csak
könnyeim peregtek,
s Te voltál vigaszom).

Elmémben berreg
egy motor érdes hangja
- ifjúságunk röpítvén
zúgva-zakatolva -
(bennünk maradt
az elmúlt évtizedek
kínzó szomja)
majd felváltja robaját
az álmos, monoton
utcazaj.

Látom magam előtt
a jó öreg iskolát…
(már rég színesre
festették falát…)
Vajon áll még
az udvaron a palánk?
Nézd! A templom-kerti fák
vörös lombjaikat
most is ugyanúgy
hullatják...
S a ködbe sejlő ősz,
mint régi jóbarát,
sárguló éveink leplét
lágyan sóhajtja ránk.

Zord viharok
szél tépázta fáit öleltem
ma képzeletben újra,
s fáztam át Veled hideg
téli délutánokat,
majd hallgattam
a távolból felszökkenő,
egymást éltető,
kedves, pajkos
bíztatásokat.

Évtizedekben elbújt
bánatot visz tovább
a szél…
a tavasz évről-évre
a nyárról,
az ősz
a télről mesél…

Most felfakadtak belőlem
az eltemetett könnyek.
Értem aggódásod féltő szava
egy percre betakart.
(Nem várt) óvó pillantásod
láthatatlan árnya
s baráti kéznyújtásod
erőt adó bíztatása,
el nem érve is tartja
a régi szálakat.

Nem felejtlek.
Az életen túl is őrizlek.
S bár…
már rég nem tudom,
mikor, merre jársz,
(hagylak utadon,
így talán kevésbé fájsz)
s nem tudhatom,
hogy az éjek sötétje
milyen álomba ringat
(csak remélhetem,
hogy betakarja
nyugalmad a holnap)
De kívánom,
hogy áldja Isten,
s vigyázza minden lépted,
óvja, szeresse, s betöltse
minden reményed!

2006. október 11.