Eljöttem ma Hozzád, Nagyapa…
Kezemben emlékek fonala.

Nem rég még ott álltál
az udvaron, engem várva,
s két karod felém kitárva,
boldogságod fényét sírtad
fűzfákkal ölelkező
kunyhód falára.

Otthonod volt
e csendes világ.

A kertben ezernyi virág
ontotta néked illatát,
s a hűséges kutyák
úgy vigyáztak Rád,
mint most sírodon
ez a mécses-láng…

Érezted már: időd kevés,
hisz’ egyre több a szenvedés…
˝Ez az utolsó ölelés…˝
- suttogott a félelem.
˝Maradj még…˝
- suttogta vissza szívem.

Ma visszalépek Veled
az idő ködlő nyomán…
(bár a tavasz reménye,
már múltba vesző homály)

Megérintem a fejfád,
s megöntözöm árvácskád.
A gyenge szirmokon át
a vízcseppek felragyognak
- szenteltvíz az angyaloknak

Tudom, és érzem,
hogy örülsz nekem.
A végtelen égből
a lelked üzen.

Otthonod már
e csendes világ

2006. november 1.