Mielőtt elnyelnek a lángok,
a tűz még bennem ég;
lelkemben apadnak
s duzzadnak az árkok
- olykor taszít,
majd röpít e földi lét.

Mielőtt magukkal ragadnak
az álmok, leszek még
(lennék még)
könnyű könnyfelhő
szomorúságod egén,
vagy a mélység óriása,
vágyad tengerén.

Mielőtt elnyelnek a lángok,
a tűz még bennem ég!
Hát legyek (ha lehetek)
szavakkal ölelő remény!
Vagy szelíd mosolyod
rejtett kacagása
ajkad szegletén…

Neked, ki Sorsomnál is
jobban fájsz talán,
s ki átléptél már ezerszer
a kínok kapuján.
Neked, ki hűen szeretsz,
követsz, vagy vársz reám…
Neked, ki velem
lépkedsz a végtelen
átjárhatatlanságán.

Nézd… az út egy felé vezet.
E Sors által kirakott kövezet
olykor kín, olykor élvezet
- s már nem számít,
veled, vagy nélküled…
Az út egy felé vezet…

Mielőtt megpihen testem
a puha csend ölén,
míg a bánat könnyé folyik
s a vágy porrá törik,
itt hagyom létem szikráit
a szavak szent földjén.
Csendben.
- Neked.

2006. november 12.