Bezárt a csend,
s Te bölcsen
hallgatsz idebent,
Uram…
Behunyt szemmel
követlek - keresem
Utam,
de léptem még
bizonytalan…

 

Egy kósza vágy,
mint lágy érintés
a testen,
még mellém szegül
szárnyát szegetten.

 

Ölbe veszem,
s ölelem, mint árvát,
kinek gyarló Sorsa
csak egy ábránd,
s mert fázik, mint
magányos lélek
az idegen testben,
ki még keresi helyét
az ismeretlenben…
Ölbe veszem hát,
legyen még
védelemben.

 

Válaszút
ez az alagút,
mely most még
sötétlik előttem,
ám messziről,
valami Fény dereng
a csendben,
s várja, hogy gyarló
kívánságaim
útjukra engedjem.

 

Voltam makacs
és engedetlen,
törekvő, „most” -ban élő,
örök érthetetlen;
voltam bánatnak
párja és könnyeknek
sebes árja…
- sosem feledem,
mikor még kúsztam
véres térdeimen…
(nem volt lépteimnek
párja, mert láncot vert
bokámra
az Út szűk csapása.)

 

S lettem e „most”-ban,
olykor a semmibe
merengő,
kérdésre a választ
már csak magamban
kereső;
lettem egy eszmének
hűséges szolgája,
melynek lelkemben
épült fel imaháza.

 

Lettem mosolynak
cselédje,
kinek szívében a béke,
s kinek a vágy
már csak vendége,
mégis kimondhatom:

 

Bár bezárt a csend,
s Te csak hallgatsz
bölcsen, idebent,
s még léptem bizonytalan,
de behunyt szemmel is
követlek – kereslek,
Uram!

 

2006. december 20.