Árvaságot esdekeltem a mától,
hogy gondolataidba rejthessem
eltitkolt, szánalmas szomjúságomat;
s míg meghúzódtam a magány óriás
karjaiba zárva, benne csak téged,
téged csodáltalak.

 

Susogva suttogtam ezernyi hangot,
míg előttem színes képet rajzolt
betűkké formált, tiszta lélekszavad.
Sétáltam fojtott sóhajaid hídján,
hallottam a kegyes kívánalmakat,
s láttam az Utat, ’hol a kövek hozzád
igazodnak, s ’hol a hajnal neked bont
ezüst virágokat.

 

Markomba forrásvizet merítettem,
majd lemostam a szívedből szakadt,
távolba szökkenő fáradt álmokat,
s kötöztem sebed, mely tépett éveid
szegletéből észrevétlen felhasadt
- vesződve lelkemben a félelemmel,
hogy egy lélegzetemtől is megtörhet
e meghitt pillanat.

 

2007. január