Befelé tekintve 

 

Mintha lelkemen
kapaszkodó ólomrögök,
tömbbé görgött formáját
vélném… s félném,
hogy örökre átölel már
a szürke félhomály.
Oly hűen kísér
ez a fantomvilág!

 

Sorsomon egy
megnevezhetetlen
örök nehezék
- ki tudja, mennyi,
mennyi nemzedék…

 

Velem maradtak.
Könnyeimmel sodródva
az időtlenségbe bújtak,
s elmémre titokban
úgy tapadtak,
mint soha el nem tűnő
árnyak sötét zubbonyai
a félelmetes éjben
- vagy mint fekete szíjak
nyakra tekeredő fojtása,
egy haldokló,
létért folytatott
küzdelmében.

 

Ó, meddig még e teher
maradása?
Létjogosultsága
múltban ásott gödröket
takar. Vajon
életképes-e még
a kívánalom, 
hogy másokért
lemondó lelkem,
önmagamért is élni!
- s nem meghalni akar…

 

S ki az, ki megmondja:
létem réseit, e sötétben
botladozva, hogyan
kerülhetem?
S mi az, mit Sorsomtól,
joggal írt reménnyel
várok még
- vagy csak elérhetetlen
 vágyok az Igazra -
szüntelen.

 

Vezess, Istenem!

 

2007. február 3.