Szótlanul pihen
most minden bennem
ébredő gondolat.
Nincs bennem harag,
sem csalódott percekbe
fojtott indulat.
Égre szállt a tikkadt
könnyekbe száradt
szomorúság – álom ez,
vagy valóság?

 

Hová tűnt a bánat
melynek terhét vittem?
Reményeim sóhaját,
én már régmúlt idők
földszínű feledésébe
temettem – s talán
árvuló hitem is,
mely egykoron
még úgy bíztatott
(hűvöse, lelkemben csak
nyirkos árkokat hagyott)

 

Már tagadtam, hogy
ha gyengén is,
de még hiszem:
nem csak keresztem
nehezét viszem,
s hogy talán
lesz egyszer még
ringó bölcsője is
az elfeledett jónak,
s hogy nem csak
vágyakat szövök
a hiányból, könnyű
álomtakarónak

 

Ó, de azt nem hittem én,
hogy e lét, lehet még
ily könnyeden vigasztaló!
Teljességben áradva,
szavak nélkül is,
a végtelenbe szárnyaló…

 

Távolodó rímek
intenek most búcsút:
előttem terül
megannyi bejáratlan,
ismeretlen, új út.
Szelíd mosollyá
húzódtak már
a tenyerembe
barázdált évek,
s felcsillannak
az elmosódni látszó,
gyengén pislákoló
fények

 

Elhalkulnak szívemen
a nemrég még
hangosan zúgó
harsonák,
s békés csendet
ölelnek körém
a lombtalanul
szunnyadó fák

 

- magamban találtam Rád

 

2007. február 17.