Frissítő illatokat sodor az utcákon
az áprilisi szél. Szemem az égboltot
fürkészve járja, majd rávetül az irányra,
melyen egy felhő gomolygó útjára kél…
Madarak simítják rám kitárt szárnyaikkal
a múló időt - nekem már a Világ minden
szenvedése réges-régen karjaimba dőlt:
Subám volt terhe tél hidegében, sebe
rügyfakadás a tavaszi ébredésben, könnye
nyári forróságban hűvös zuhatag;
s a hiányt úgy kísérte fájó érintése,
mint őszi fagy az elnyugvó tájakat.

 

Ezüstpor borítja már a múlt asztalát
(túléltem az évek megannyi pusztító
viharát) - végre megpihentem én…
s ahogy állok melletted e porrá zúzott
lét kövén, már látom szemed tükrén át,
miként bontja ki törékeny báját
ez az áldott áprilisi reggel, hogyan
kacérkodik a hűvös a napmeleggel,
s válik örökké a múló pillanat…
kezed, vigyázza a széthullott álmokat;
s míg sóhajom átszeli az árnyakat,
békét sírnak bennem a fák
- az ösvényt lépteink alá tapossák -
miközben csendet suttog körénk a szél…

 

2007. április 20.