Fátyolos szemekkel
követem lassú lépteit.
Teám mellé mosolyt kínál,
aggódón felém néz, s ahogy
távolabbra mozdul, arca
szelíd törődésbe fordul.

 

Láztalan fekszem,
de erőm még messze,
valahol félúton hever
a mögöttem hagyott
tereken. Tűnődöm
a reám nehezedő
terheken, miközben
görcsös köhögésbe
menekül a védekezés. 

 

Újabb és újabb karokat
növeszt a tüdőmből
felszakadó fájdalom
ólom-keresztje, s én
tartom, míg bírom,
hisz’ megtanultam:
Jót, s rosszat vinni kell,
erőn felül sem eresztve.

 

Elcsendesült sóhajt simít
a reggel napsugaras fénye,
s míg tűnődve felnézek
az égen kúszó felhők
fodros hab-örvényébe,
a megmaradt évek reményét
láthatatlan rózsafüzérként
a végtelenbe számolom.

 

Árva lelkünk hálásan
összesimul, s a Szeretet,
óvón körénk fonódva,
áldó kegyelmet koldul.
Nem kutatjuk, miért
gördülnek ajkunk felé
a könnyek, csak nézzük
egymást, s hisszük,
hogy együtt most már
minden könnyebb.

 

Már nem kutatjuk, mit
temet a távoli múlt 
a szemünk sarkában
meghúzódó szarkalábban,
de értjük, mi mozdul
az adni akarásban,
s látjuk már, miként
takarja le fátylával a kor
az őszbe hajló éveket.

 

Csak legyen még idő
megköszönni,
hogy az Út
idáig elvezetett…

 

2007.