Ma a hársfák tövébe
fészkelt a béke.
Ágaik elérhetetlenül
néznek a messzeségbe.
A tér harangja, ódon
talapzatába olvadva,
ugyanazt a tűzvész
előtti, méltóságteljes
kongást hallatja,
mikor még a magasló
torony büszkesége volt.

 

Ma a hársfák lombjába
húzódott a csend.
A madarak fészke,
mint otthonok örök
menedéke, védelmet
remélve, létjogot teremt:
színek, illatok, formák
jelzik a létező jelent.

 

Ma a hársfák görcsös
ágai öleik a Fényt,
s könnyű táncba
röpítik a reményt.
A felhőkbe költözött
bánat ma messzire
tekint, s a Korsós lány
bronz-karja az itt élt
parasztok emlékét
lágyan átkarolja,
majd emlékük felé
szelíden int.

 

A díszes padokon
elpihennek a vágyak,
s újra álmodják
a letűnt éjszakákat.
Elnémult csendben
köszön vissza a pillanat:
gyermekkorom látom
s az ugyanitt álló,
festéktől pergő,
billenő széksorokat,
s hallom kattanó
koppanásukat.

 

Ma a hársfák illatába
rejtőzködött a múlt,
s a rohanó világ zaja
egy percre belém csitult.

 

Jó öreg vásárhelyi fák!
Veletek nyílok, virulok,
ősszel veletek sárgulok,
s egykor majd veletek
korhadok… de addig is:

 

Itthon vagyok.

 

2007.