MENEDÉKVÁGY

 

Felhő-tiszta mosolyra vágyom,
nem üres kacagásra.
Azt akarom, hogy ölembe hulljon
a szavak, tettek látszat-igazsága!
Előttem terülve, megadva
mutassa magát a gát!
Hallani akarom, amint
elrejtett titkaink tisztasága
lelkünk üdvéért kiált odaát.

 

Csak egyetlen jelet várok válaszul.
Mindegy az már, hogy Sorsomon
átok, vagy áldás simul…
csak valaki zúgja, harsogja
- ha tudja -
hány vezeklést nyom
elvétett bűneink ólomsúlya?
S vezet-e még valami
innen túlra?
- vagy csak a nyomor görbítette
csapás visz egyre beljebb
ebbe a pokoli alagútba…

 

Mit bánom már, mi az ára:
ébredjek életre,
vagy pusztulásra;
de taszítson végre
e kínzó lét-ketrecből
lélegző kiútba a tér
- mielőtt az Út előttem
végleg véget nem ér.

 

Nézzétek!
Cirkuszi mutatvány az élet
- pompázó rivaldafény
mutogat megannyi
bűvésztehetséget - s lám,
görnyedve roskadnak
lábaink előtt
a látvánnyal zsúfolt
üres varázs-szekrények.

 

Én felhő-tiszta mosolyra vágyom.
Nem üres kacagásra. Ha kell,
hát perzseljen az igazság
tűzben égett maradványa!

 

S ha hiába várok
e megváltó akarásra,
eljön az a nap is
- tudom -
mikor égre koldul konok
büszkeségem izzó lángja.

 

Akkor majd elsuttogom
utolsó kérésem:
utamon tovább
csillagok fénye kísérjen,
hogy megtaláljam
végső menedékem.

 

2008.