MAGÁNYBA BÚJVA

 

szavaim mindig
oly mélyről fakadtak
- ásott kutak
hűsítő vize tör így fel
a szomjazóknak -
s most résre nyitott
ablakomnál állva
csak ráhajlok
az ősi árvaságra
némán nézve
a zsenge fű közt nyíló
százszorszépeket

 

tagadnám bár
mennyire fáj
e csendbe simuló
haldokló lelket
létre hódító határ
- mert míg szívem
magányba bújva
derűs dobbanásra ébred
ez a bennem rejlő
fáradt lélek
hamis hazugsággal
elmúlásra vár

 

olybá lettem
mint földbe forduló
rozsdás ócska járom
- szánalmasan unalmas
mérhetetlen
mozdulatlanságom

 

de ha így kell
hát legyen
kísérjen csend
őrködjön lassú
lélegzésemen
- csak úgy öleljen át
hogy ne fájjon tovább

 

s ha majd a föld
végleg betemet
felejtsetek el
mint múló perceket
lelkem tűnjön el
a messzi Fényben
- észrevétlen -
csak egy halvány
szivárvány legyek
Isten egén

 

vagy miképp
az ősz sodorja
fáknak száraz lombját
a téli csendbe
hantolódjak
mint hervadva
virágzó remény

 

2008.