Zsigai Klára

Tél fájdalmas sóhaja

Megfagyott, tető nélküli boldog szabadság,
Vakító kábulat, dermedten csillanó remény,
Csodálkozó, tágra nyíló gyermeki félelem,
Fehér gyertya pislákoló fényénél éheznek,
Lelkükben akarat, fény nyitja jövő kapuját,
Benn meleg lehelet, kinn csikorgó valóság.

Hó alatt titkok poklaira, félelmekre lelnek,
Mélyen beásta magát vak szürkeség félelme,
Vágyak hegye égig ér, tőle több fényévnyire!
Élni szeretnének, holnapban bízva, remélve,
Reszkető fagyos kezek égbe nyúlnak, kérnek,
Sorsuk megbélyegzett, semmitől nem félnek.

Kémény füstje távol násztáncát lejtve száll,
Meleget, büdöset, zsíros bűzt messzire okád.
Arcokon mosoly, könny már rég megfagyott,
Tűz meleg fényénél szeretet, életre elvarázsol.
Tél figyel, megrázza fehér szakállát a tájra,
Hópelyhek táncolnak, kergetőznek vidáman.

Kíváncsian ablakokon mindenhova belesnek,
Hangos kacagás, gyermekzsivaj, nagykanál,
Hízott kedvencek, meleg otthon családi fészek.
Hol van a megbecsülés, elfogadás, lemondás,
Igaz szó, tisztelet, önzetlenség, feltétel nélküli
Szeretet? Hol van belátás? Mondjátok nekem!

Fagyos jégcsapok nyúlnak le paloták ereszén,
Húsba vágó sorsok, széllel bélelt fadobozok,
Kartonpapírok, ponyvatakarók, fekete felhők,
Fájdalom, éhezés, nem múló betegség,
Szenvedést, felváltó békét, mennybe költözés.

Tél felsóhajt, eleredt könnye ereszekre fagy,
Aggódó félelem, felkiált, fogd meg a kezem!
Szeressétek egymást, napsugarat, Új életet!
Fagyos ereszek helyett, harmatos jó reggelt!
Szenvedést átélni mondjátok, hogyan lehet,
Mit tegyek?

Szomorú valóság, szikrázó puha fehér teher,
Holdfényes temetők, fagyos szürke gránit,
Csillogó aranybetűs fehér márvány sírok,
Megfagyott vörös rózsa, hírtelen múló halál.
Utolsó sóhaját Tél fájdalmában kimondani
Nem tudja, hófehér paplannal fátylát féltőn
Ráteríti egységesen, jelenre, és a múltra...