Emlékbe fojtott vágy

Zsigai Klára

Emlékbe fojtott vágy


Örvénybe szorult könnyeket porrá szór a vágy,
Nagyvilágban gyémánt a porral keveredve száll,
Nyarak megkopott mámorát életre keltem én,
Tűzre fát teszek, mellette ülve mégis reszketek.

Emlékbe fojtott vágy némán, magába szendereg,
Szürkeség tömegében olvadva helyem keresem,
Szikláról zúduló zuhatag ereje, magánnyá réved,
Télből menekülve, tavaszt várom, álomként élem.

Végtelenbe hajított kő, félve súgom Neked.
Visszhang a válasz, nappalok, tovakúszó éjek.
Őszi szellőbe csavart remények csodákra várnak,
Tengerben gyöngyként szétporladó tarka vágyak.

Élet-szikrát gyújtok szívedbe, szellőtől is védve,
Keress, találj rám, viharban, tán mély tengerben!
Szél zúgása sodorja hangod lágy suttogását,
Tavasz hívó sóhaját, fagyos hajnal mámorában.

Édes álom, karok, ölelések, éjek kincse megtalál,
Hitemmel kezed szorosan fogva követlek, Szerelmem!
Körbefonlak, mint Nap a Földet átkarollak, féltelek,
Künn tél szele süvít, bennünket már soha nem ér el!

 





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=11420