Mi az, hogy magyar? Nekem nem elég;
Ki igazi zenét teremt, a nép.
S begyűjtve hegyek, völgyek hangjait,
Zenéjével egy új világra nyit.

Nyílt szív szépet befogad; a gyermek.
Zenét adtál hát a gyermekeknek.
Kicsiből lesz a nagy: mikrokozmosz
Kövezi utad a csillagokhoz.

Zongorádon képek kelnek máris,
Arcképeid: torz és ideális,
Táncdallamok és szikrázó humor,
Kicsit ázottan is mind egybeforr.

Oláh, tót, szerb és bolgár ritmusok,
Magyar dal, szívedben együtt dobog,
Estéd a székelyeknél megigéz,
Allegro barbarod múltat idéz.

Kékszakállúd tipor a szíveken;
Ha nincs titok, meghal a szerelem,
Felriad rá a mélyen alvó,
Ha kinyílik az utolsó ajtó,

Mögötte múlt s jövő képét látni.
Halhatatlan szerelem csodái,
Szenvedély, csalódás és mennyi kín,
Mit sem ért, ostromol a mandarin.

Mesterként játszol minden hangszeren,
Különösképpen magyar szíveken,
S ha részeg vandál torzítja dalod,
Csak odébb lépsz, s ott tovább folytatod,

Csábít újvilág metropolisza;
Onnan is puszták dala szól haza,
Örökséged a világra hagyod,
Királyfi, keményfából faragott.